Muszáj útnak indulni, mert így tél végére kezdek befordulni. Inkább vissza varázsolom magam Japánba, Sendaiba a matsuri-ra és a Bandai san-ra.
Sendaiban kemping híján egy úgynevezett ryokan jellegű hostelben szálltunk meg. A ryokan a japán fogadó. Klasszikus mind építészeti, mint szolgáltatás tekintetében. A bejáratnál házi papucsra váltunk,
a közös helységekben ingyen tea fogyasztható,
a szokásos merülőkádas és az onsenekben megszokott sok zuhanyzós fürdőszoba. Wc-ben külön fapapucs. Ezt a higiéniát tanítani kellene Európában is. Csak amolyan szabályt erősítő kivételekkel találkoztunk utunk során a japánokat jellemző tisztaságot illetően. De ezekről majd később.
Jól is esett a futonon alvás -már alig várom, hogy majdani lakóhelyünkön így alakíthassuk ki alvó alkalmatosságunkat.
Sendai nagy város, egymillió lakossal. Épp jókor érkeztünk, a sendai-i matsuri éppen az érkezésünket követő napon került megrendezésre. Kár, hogy esett az eső, de hála a város végtelen hosszúnak tűnő árkádjának, a felvonulók megtarthatták vérpezsdítő ritmusú örömünnepüket.
A csoportok más-más öltözetben vonulnak fel egymást követően, az alapritmus ugyanaz, dobosok, fúvósok és énekes-táncosok ... Csupán egy ehhez hasonlót tapasztaltam életemben, a magyar és cigány zene az, amely beindít a véremben valami mély lüktetést, valami ösztönös, ősi rezgést amit szavakkal körbeírni nem lehet. És íme, a japán dobszóra szintén beindult valami mélyen, a szívem körül.
A kor nem számít...
Ők voltak a kedvenceink. Olyan átéléssel mozogtak, hogy legszívesebben beugrottunk volna közéjük.
Itt, Sendaiban találkoztunk a kimchi-vel, amely egy koreai savanyúság féle. Egy nénitől vettük késő este, hazafelé menet házi készítésű káposztáját. Mondhatni, ez a mi hordós káposztánk keleti változata. Kicsit csípősebb, gazdagabb. Napunkat itt is salátával kezdtük, aztán ebédre egy kis várakozás után bejutottunk egy kínai étterembe, ahol tofut, finom zöldségeket és még extra szójababot ettünk. Hogy ez milyen finom, frissen, zölden!
A napot egy brutális árú mozizással zártuk, na de ez igazán nagyon vicces volt. Ki hitte volna, hogy Japánban alig van mozi. Mindent tűvé tettünk Sendai-ban, hogy találjunk egyet. Útikönyvünk szerint két mozi volt számunkra elérhető távolságban, de csak nem találtuk egyiket sem. Egyszer csak leszólított bennünket egy úr, hogy segíthet-e nekünk, mire mi vázoltuk aktuális nehézségeinket a tájékozódást illetően. Erre ő fejvesztve, esernyőjét a földre dobva elkezdett körözni, mint a mérgezett egér, hogy megtalálja szegény szerencsétlen európai turistáknak a mozit, de ezt a küldetést neki sem sikerült teljesítenie. Nagyon nehéz volt meggyőznünk afelől, hogy tényleg nem érdemes fáradoznia, túléljük az esetet. Végül is a másik mozira esett a választás. Ez, ahogyan állítólag a fantom-mozi is tulajdonképpen egy kis Art mozi méretű és jellegű intézmény volt, de most tessék megkapaszkodni, mindezt fejenként 4500 Ft-ért!!! És mit is néztünk mi meg? Óóó tudom! Hahaha! A Burn after reading, azaz Égető bizonyíték című filmet néztük meg japán felirattal. Uh. Annyit azért nem ért, de mindegy. Ilyen az élet.
Sendai, bár kellemes város, nem tartóztatott minket túl sokáig. Várt a természet. Végül is itt döntöttünk hogyan, merre is tovább, s a
Bandai san nevű hegyre esett a választás. El kellett kezdenünk edzeni magunkat a Fujira. Hátha összejön, és megmászhatjuk.
A Bandai plateua-ra az Inawashiro-i vasútállomáson keresztül jutottunk el. Busszal a Goshiki-numa Iriguchi állomásig utaztunk, ahol röpke 20 perces séta után találtunk egy turista házat kis souvenir bolttal és automatás gyorskajáldával. Adrián nagyon tud ám spórolni, ezért a legolcsóbb tételt választotta az automatából, csakhogy itt nem voltak ám a képen feltűntetve a lehetséges fogások. Egy egész kis kupaktanács sietett segítségünkre, mikor leadtuk rendelésünket, és kiderült, hogy az én drágámnak sikerült egy kupica szakét vásárolnia. Nem vagyok benne biztos, hogy a világ minden táján így kezelték volna a dolgot, de itt bizony simán kicserélték nekünk a kis kártyánkat a szeszről egy jó kis tartalmas leveskére. Már jó régen nem fogyasztottunk ilyen levest, mert hogy az út elején nagyon jó spórolási lehetőségnek tűnt, de én gyorsan megcsömörlöttem a bár húsmentes betétekkel gazdagított, de hús alapléből készült levestől.
Azt hittem behidalok ettől a képtől. Olyan ismerős volt a mosoly, bár egy póker asztal jobban illett volna a háttérbe. Korda Japánban? :)
Aztán hamar megtaláltuk az erdő szélen elrejtett kempinget, mely egyben hostel is volt. Mi maradtunk kint, a sátrunkban.
a megfelelő hely kiválasztása
Sátor kilátással:)
A fürdőszobát és az étkezőt használhattuk a házban.
Megérkezésünk délutánján még tettünk egy rövidke, 7,5 km-es túrát a közeli tavak körül, melyek különböző színükről híresek.
A másnapi úticél
Egyszer vacsorát is rendeltünk, de a rizsen kívül nem igazán emlékszem mit is ettünk, de úgy rémlik, hogy vega volt és finom.
Másnap korán reggel indultunk. Az éjszaka igencsak lehűtötte a levegőt. Táborunk 800m magasan feküdt. Még egyszer megtettük a 7,5 km-t, amelyet a túrázók általában kihagynak és elbuszoznak a hegy lábáig. Kissé nehézkesen találtuk meg a hegyre vezető ösvényt, egy sípályán kellett átvágnunk. Valahogy gyengén indultam neki a meredélynek.
Aztán ahogy egyre mélyebbre és magasabbra hatoltunk az erdőn keresztül, erőre kaptam. Élvezettel emeltem nyakig a lábam minden egyes lépésnél -mert kb ilyen lejtőkön vagy természetes lépcsőkön kellett felfelé haladni. Áthatoltunk egy-két combtőig érő hótakarón is. A növényzet fiatal, zsenge fákból állt, mivel a vulkán utoljára 1888 tört ki lávájával leforrázva az egész környéket. Az olvadó hó keskeny patakként csilingelt az út mentén. A a csúcs előtti állomásnál két bodegában kínálják kávéval a melegedni vágyó turistákat. A látkép pazar...
Innen már csak kb 20 pers a csúcs. A túrázók átlagéletkora 60 év. Ezt is igazából mi javítottuk így fel. A nyugdíjas 60-70-80-asok vígan mennek hegynek fel és le. Ilyen szeretnék lenni én is.
A csúcsig 1819 méterre kell felgyalogolni. Fent csend és csoda vár. Egy kőhalom, rajta piciny kőoltár.
Az itt töltött egyórás pihenő megártott kissé, napszúrást kaptam. De annyira jól esett a távolba meredni. Elfáradtam.
Lefelé az én lábamnak -hát még a japán asszonykáknak- nagy léptekkel tudtunk haladni, hát, volt hogy össze kellett szorítanom a fogamat. De mindez nagyon is megérte. Magamévá tettem az utat, bele olvadtam a hegybe és az őt körülvevő térbe.
Este megismertük Nicolas-t, a francia kalandort, aki fejébe vette, hogy egy év alatt körbe járja a világot. De miután 3 napos non-stop stoppolással eljutott Szentpétervárra, majd Szibériába, ahol képes volt 3 hónapot eltölteni, rájött, hogy az egy év nem elég. Közösen megvacsoráztunk kint, a szabadban, raktunk egy kis tüzet, hogy felmelegedjünk. Azután inkább behúzódtunk a hostelbe.
Aznap éjjel sem kellett altatni. Bandai kiszívott teljesen. Jaj de jó volt!
