VEGÁN KEMPINGEZÉS JAPÁNBAN 3.

KUSHIRO TÓ, DAISETZUZAN NEMZETI PARK

Hol is tartottunk? Kushiro tó...

Amióta belekezdtem ebbe a sorozatba, még intenzívebben ragadnak magukkal nap mint nap a túra életérzései. Nem arról van szó, hogy álmodoznék, vágyakoznék (bár egyszer még visszatérek, az biztos), hanem egyszerűen bennem élnek a képek, helyek, emberek, és persze az ízek, illatok.

Néhány kirándulásra azért futotta időnkből a környéken. Neki indultunk a tó partján. Itt is, ahogy sok más helyen az országban közvetlenül a parton tört fel néhány évtizeddel ezelőtt egy hőforrás. Ennek köszönhetőek az onsenek -fürdők- és lábonsenek is a környéken, ahol a elgyötört utazó kiáztathatja fáradt lábait, már ha bele bírja rakni őket a tűzforró medencékbe vagy a forró homokba. De a feltörő gőzt és vizet nagyon okosan főzésre is használják:

Tojást főznek a kénes gőzben. Ezt azon kívül hogy tojás, már csak azért sem kóstoltuk meg, mert ötöt vagy tizet lehetett venni egy adagban, nekünk pedig egy is elég lett volna kóstolónak. Mindenesetre el tudom képzelni az ízét, így néhány jent is megspóroltunk. A helyiek mindenestre sáska módjára lepték el az elkészült tojást áruló görnyedt nénikét. Szóval a tojást nagyon szeretik. Hogyan tettük meg rövid időn belül a nagy távolságokat? Stoppal! Ez a hely a stoppolók mekkája, bár nem tolonganak az út szélén. Egyes régiókban pl tilos a stoppolás a busztársaságok jóvoltából. Ezek általában magán kézben vannak, és elegük lett az ingyen utazókból, mert drága buszaik üresen rótták az országutakat.

De szerencsére Hokkaido nem tartozik ezen régiók közé. Merthogy itt még busz sem járt. A stoppolás lehetőségét a Lonely planet című útikönyvben olvastuk, és nem tévedtek. Csak egyetlen kis részletről feledkeztek meg, melynek köszönhetően utunk során néha már kellemetlenül éreztük magunkat. Merthogy a japánok nem csak úgy felvesznek, és elvisznek egy darabig, míg utunk egyfelé tart, nem! Ők egészen célunkig visznek. Tulajdonképpen bármibe is kezdenek, azt kényszeresen be kell fejezniük. Tehát ha felvesznek, felelősséget éreznek, hogy célba is érjünk. Sok ilyen élményünk volt. Először nem tűnt fel, mert a házaspár, aki szuper terepjárójával felvett minket (kivételesen még angolul is beszéltek egy kicsit), megkérdezte hová megyünk, és biztosított afelől, hogy ők bizony ráérnek, úgyhogy szívesen elvisznek oda, ahová megyünk. Mindeközben még egy kis idegenvezetést is kaptunk. Vicces volt, hogy következő célunkhoz is ők vittel el, bár ők ismét másfelé tartottak volna. Ez az uticél egy fagyizo volt a semmi közepén. Egy tejgazdaság fagylalt üzeme. Ezt nem hagyhattuk ki, fagylalt friss tejből! Választani pedig képtelenség volt, na nem csak azért, mert nem értettük a kiírást, hanem mert annyira gusztusos volt minden. Nem agyon színezett masszákat, hanem pasztell, friss, eszméletlen finom fagylaltot árultak. Nem véletlen, hogy a parkoló folyton tele volt, jöttek-mentek az autók. A zöld teás talán itt vált kedvencemmé, de a puncs, csoki, dinnye mit tudom én mik helyett itt szezám, zöld tea, szójabab, kávé, helyi gyümölcsök ízeit rejtették a friss tejbe. Na dehát hol vagyunk még a vegán kempinegzéstől, igaz?

Elnézést, de nem vagyok képes rövidebbre fogni, mert az egész egy egységként él bennem. Még így is szűkszavú vagyok.

Annyit mondhatok, aki olasz ételre vágyik, ne utazzon Japánba! Egy kihalt kis városkában ért utol minket az éhség, és más nem lévén nyitva -mi bajunk lehet egy kis tésztától, gondoltuk-, ráfanyalodtunk egy magát olasz ételekkel reklámozó vendéglőre. Ezt az élményt nem szeretném feleleveníteni. 

Hideg élelmünket reggelire, vacsorára itt is, mint sok helyen máshol a benzinkút szupermarketjében vettük meg. Nagyon jól felszerelt kis üzletek ezek, én itt is képes voltam sok időt  eltölteni, és csak bambulni az oly szokatlan termékeken. Kis kiszerelésű salátát színes, gusztusos algákkal, onigirit, friss zöldséget mindenhol találtunk. De azért megkóstoltunk olyan csodákat is, mint amilyen a zöld teás csoki. Mmmm! Jó kis snacknek bizonyult a SoyJoy nevű szelet is, ami teljesen természetes alapanyagokból, sokféle ízesítésben mindenhol kapható volt. Nagyon felkapott termék lehetett. A túrázások alatt praktikusnak is bizonyult.

Az is egy érdekes kaland, ahogy harmadnap hajnalban a kempingből (ahol a szakadó eső miatt kivettünk egy bungalow-t, mely jégveremnek hatott azon az éjszakán) eljutottunk a kb. 15-20 km-re lévő vasútállomásig, ahol egyébként még egy utolsót merítkeztünk, legalábbis lábügyileg az állomáson kialakított onsenben. 

Soh sant a szállodában ismertük meg, ahol azt az ínycsiklandó vacsorát kaptuk. Nagyon szerényen vélekedett angol nyelvtudásáról, melyről kiderült, azért sok hetvenéves megirigyelhetné nálunk, egészségi állapotát és életkedvét pedig mégúgy. Ő tehát felkelt hajnalban, hogy eljöjjön értünk, majd elfurikázzon velünk az állomásra. És persze a japánoknál oly fontos szerepet játszó ajándékról sem feledkezett meg. Felesége cukorkákat, csodálatosan csomagolt evőpálcikákat és az akkor tomboló sertés influenzára való tekintettel maszkokat küldött nekünk. Ezt nem elemzem tovább, mert szívig hatoló dolgok ezek, mindenki érti, azt hiszem...

Innen Észak-Nyugat felé zakatoltunk Asahikawa-ig, ahol egy furcsa kempingben töltött éjszaka után az Asahidake Nemzeti Parkba indultunk. Miért volt furcsa ez a kemping? Mert kb olyan volt, mintha ma kimennék a Városligetbe, és a tó mellett felvernék egy sátrat. Azzal a különbséggel, hogy volt néhány sütögető hely, wc, és szabadtéri mosdó, ami tulajdonképpen a sütögetés elő- és utokészületeinek színtere volt. Ide is stoppal érkeztünk a városból. Sofőrünk, egy ifjú hölgy teljesen fel volt ajzva, hogy nem tudja pontosan, hol is van a kemping. Biztosítottuk afelől, hogy meg fogjuk találni, semmi gond.

Éppen a nagy ünnepi hét, a "Golden week" utolsó napja ez, s itt északabbra éppen hogy megbontották szirmaikat a cseresznyefák virágai. Ünnepség közepébe csöppentünk: "Dzsingiszkán"! legalábbis valami ilyesmit értettünk. A virágzást, a tavasz beköszöntét megünnepelve kisereglettek a fiatalok: gitároznak, énekelnek, labdáznak, frizbiznek és bárányt (!) sütögetnek. Erről szól a "Dzsingiszkán". Mi a nagy mulatság közepette sátrat verünk, de szerencsére nem néztek ránk nagyon furán. Távoztukkor a hátrahagyott parazsaikhoz közel ülve melengettük magunkat. Jéghideg vizes mosdás a kinti csapoknál -Uaah!-, és irány a hálózsák. Hajnali ébredés, miénk a park összes madárcsicsergése és cseresznyefavirág illata, ingyen. Ajándék!

Finom salátát reggelizünk, majd nekivágunk a nemzeti parknak. Ja, csak még útközben találtunk két hatalmas kígyót. Jó, hogy nem előző nap találkoztunk velük, nem hiszem, hogy aludtam volna egy percet is.

Daisetzuzan Nemzeti park, Asahidake...

Ez egy télen-nyáron látnivalókban gazdag vidék. Fő attrakciója a még bőven hófödte Asahi csúcs, egy vulkán. Sörgyár is kölcsönvette nevét, bár nálam a Kirin vitte a prímet. Tulajdonképpen csak néhány szálláshely található a hegy lábánál. Ezek közül mi egy hostelben szálltunk meg, ami a legpazarabb európai síhelyek szállására emlékeztetett. Mindez kb 5000 forintért!

Gyönyörű faház sok fénnyel, kilátó toronnyal, és felejthetetlen személyzettel. Néhány fiatal alkalmazott munkamegosztásban dolgozik, tehát együtt takarítanak, együtt főznek, és a háttérből csak kacagásokat hallani. Szívvel-lélekkel benne voltak minden cselekedetükben. S éppen ezért voltam kész megenni a húsos vacsorát, mert valami olyan energiával töltött hely volt ez, hogy áldottnak éreztem minden falatot. Sőt! Finom volt! Nem tudom, ki mit gondol az ilyen jellegű befogadásról, de én azt hiszem, hogy néha a hús- és egyéb mentességünket is el kell engednünk, hogy készek legyünk bármit befogadni. Hagyjuk, hogy áthaladjon rajtunk minden. Amire nincs szükségünk, azt úgyis elengedjük. De szerintem többet ér egy ilyen szinte vibráló húsétel, mint egy mondjuk "döglött", vegyszeres, negatív gondolatokkal elkészített saláta. De ez annyira látszik egy ételen, nem igaz? Ti mit gondoltok erről?

Itt még -bár lecsengőben, de- síszezon volt, kicsit fájt is a szívem. De nem maradtunk kihívás nélkül: nekiveselkedtünk a 2290 méteren lévő csúcsnak. Néhány eszközt kellett bérelnünk: csizmákat, hótalpakat és botokat (ezt grátisz kaptuk). A lanovka 1050-ről 1600 méterig vitt fel minket, ahol felcsatoltunk, és a Delta egykori bevezető képeit megidézve nekivágtunk az útnak az 1-2 méteres hóval fedett hegygerincen.

A kép jobb oldalán látható gerincen haladtunk felfelé

Fortyog a vulkán

Tulajdonképpen ez egy 4 km-es út volt fölfelé, de nagyon szigorúan felhívták a figyelmünket, hogyha bármiféle időjárás változást érzékelnénk (épp sütött a napocska), akkor azonnal induljunk vissza. Viszonylag meredeknek tűnő oldalon mentünk felfelé, majd kb félúton le kellett vennünk a talpakat, mert a hó elfogyott, helyette a vulkanikus, kavicsos talaj maradt. Ez még nagyobb kihívást jelentett, mert sodródtunk lefelé, az amúgy sem túl kényelmes csizmákban. 10 méterre kerültünk a csúcstól, amikor egyszercsak megindultak felénk a felhők. Hihetetlen gyorsan száguldottak a hegy felé. Így kénytelen-kelletlen meghoztuk a döntést: visszafordultunk. Lefelé sietnünk kellett, nyomunkban volt a köd. Tapasztalatunk nem lévén jobbnak láttuk nem hősködni, hanem megfogadni a jó tanácsot. Büszke is volt ránk a látogatói center alkalmazottja, hogy ilyen jól döntöttünk. Nem mindig az a lényeg, hogy elérjünk a csúcsra. Azt is el kell tudni fogadni, ha nekünk most egy köpésre a 2290 métertől vissza kellett fordulnunk. Ez a túra azonban meghatározta további utunk ritmusát: megmászható vulkánokat kezdtünk keresni, hogy felkészülhessünk a Fujira. Rendszeresen futottunk, tornáztunk, edzettük magunkat.

Miután visszatértünk a szállásra egy finom tea után a hostel saját, természetes forrásból táplálkozó (ez szinte mindenhol így van) onsenjében kényeztettük elfáradt testünket. A szabadtéri medence a hó borította kert fái alatt végtelen nyugalmat és ellazulást nyújtott. Beavatáson estünk át...

Első lépés az alapos lemosdás

Ezután jöhet a merülés...

Majd következett a vacsora:

Burger! Ez volt az a bizonyos hús, aminek elfogyasztása hihetetlen élményt nyújtott. Tényleg vibrált az egész szett (mert hát ez nem csak egy egyszerű fogás volt). A húson kívül káposzta saláta, az elmaradhatatlan japán retek, párolt és savanyított zöldségek, csőben sült halcsoda, kevés tészta, és persze rizs és miso leves. Ez utóbbiak nélkül nem létezik étkezés. A zöld teáról nem is beszélve. Ezek tulajdonképpen már önmagukban is elegendőek lehetnének.
Mindent összevetve ez egy csodálatos hely volt. Legszívesebben itt maradtunk volna dolgozni ezekkel a fiatalokkal.